Zarándoklat (novella)
 |
| Cecil Collins - The Quest (1938) - részlet |
Hátrébb, a köpenysorok végeláthatatlan mezeinek távlatában egy alacsony, törpegúnyoló emberke vész el a tömegben. Kapucnija szemébe lóg. Bandukol. Egyenesen csak. Csakis úgy. Hiszen így kell neki tennie.
Mert emlékszik:
"Lép-lép. Lépdel. Szünet. Hátulról jönnek. Talpakkal gyűrnek! Alá-alá legalá! Sárban, fagyos salakba bele. Így született a vak, a néma és a süket leány."
A szemébe lógó szövetdarab a széllel elrepül. Az arcát beborítja a hideg!
Lába megáll, helybe fagy. Ahogy feltekint… egyedül maradt, előtte nem menetelnek. De mögötte! Ám még így, körbevéve sem mer mozdulni, hisz mindenki megfagyott. Hisz a szemük felnyílt…
Micsoda rémség terül el most előttük. Csak két lépésre a mélybe nyúló szikla vár rájuk.
De csak állnak ott, naphosszat. Mozdulni nem mernek, mert elől völgykatlan. Hátra nem mehetnek, hisz nem tudni miképp, hogyan. Pihenni pedig nem pihentek emlékeik óta.
Visszapillantva a múltba látszik:
"Az ember ment. És vele szembe jöttek! De nem csak ez, még az égen is repültek! Hova lett a szabadság? A szóval együtt szállt el? Megmondani nem tudnánk, anélkül, hogy értjük"
Hangján így szólt a fagyvörös arcú:
- Nem tudom mit látok. Azt sem, ti mit! Az sem biztos, hogy ugyanazt. De én visszafordulok! Mert így döntöttem.
Az embersereg ott állt csak, ám az arcukon az izmok mozdulni véltek. Meghallották a bölcsnek hangját ezen a zord vidéken.
Emlékezni emlékezett mindenki magára. Emlékezni, azt akartak a jövő tájára. Élni menni, otthont adni és a kandallóba befűteni. És így megmozdultnak egyesével. És hirtelen eszükbe jutott:
"Meghajtottak minket régen. Meghajtanak minket végleg. Hacsak eszünkbe nem jut mik vagyunk és mivel rendeltettek el minket. Lássunk, halljunk, szóljunk az év mindennek idejében. Legfőképpen ilyen szent napokon. Gyűljünk össze emlékekkel. Szóljunk, halljunk, lássunk egymásról szép dolgokat ezen a szeles vidéken."
Kőhegyi Dániel 9.c
Megjegyzések
Megjegyzés küldése