Látogatás a zsibriki rehabilitációs intézetbe

- december 14, 2024

2024. november 25-én hétfőn a 12.A osztállyal ellátogattunk a Zsibriken található Kallódó Ifjúságot Mentő Missziós Támogató Alapítvány szenvedélybetegeket támogató rehabilitációs intézetbe, ahol a szenvedélybetegeknek (drog-, alkohol-, szerencsejáték-, sőt olykor videójáték-függőknek) lehetőségük van részt venni egy több hónapos bentlakásos terápián, amely során leküzdhetik függőségeiket.

Senki ne aggódjon, ha netán nem cseng neki ismerősen a falu neve, ugyanis ez a hely távol a városok zajától, szinte a világ végén van, már amennyire Magyarországon lehetséges. Ez egyáltalán nem véletlen. Mint azt később, a megérkezésünkkor megtudtuk, nagyon fontos, hogy az intézet lakóit ne zavarják meg a külvilág történései, hiszen számukra a gyógyulás a legfontosabb, amihez először önmagukban kell helyreállítaniuk a békét. A városi forgatagban ez lehetetlen volna. Ehhez hozzátartozik az is, hogy nem használhatnak mobiltelefont, számítógépet, semmit, ami legkisebb mértékben is elterelné a figyelmüket ottlétük fő céljáról. Szóval az intézet lakói szabadidejükben kénytelenek egymással beszélgetni, sétálni vagy olvasni (a falunak egyébként saját könyvtára is van).

Tudom, a mai világban az, hogy valaki hónapokig a telefonja nélkül éljen, teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Ám mielőtt bárki fölháborodna, jó, ha tisztázzuk, hogy az a ragaszkodás elektronikus eszközeinkhez, amely lassan generációnk védjegyévé válik, szintén egyfajta függőség. Ez alapján feltennék egy kérdést:

Vajon nem kellene-e mindannyiunknak terápiára járni?

Visszatérve az intézet működésére, az is lényeges, hogy a betegek ki legyenek mozdítva régi, megszokott környezetükből, rá legyenek kényszerítve arra, hogy kilépjenek a komfortzónájukból. Mindenkinek megvan a maga feladata. Korán reggel felkelnek, az ételfelelősök elkészítik a reggelit és a kávét, az állatgondozók megetetik a teheneket, birkákat, disznókat, a szemétfelelős hetente elgyalogol a pár kilométerre található lerakóhoz, stb. Azoknak tehát, akik úgy döntenek, hogy itt maradnak, tulajdonképpen új életet kell kezdeniük az egyébként festői környezetű kis faluban.

A nap fénypontja egyértelműen az volt, amikor megismerhettünk három bentlakót. Mindannyian ezt vártuk legjobban, hiszen az iskolai keretek között tartott prevenciós órákkal ellentétben most személyesen találkozhattunk olyan emberekkel, akik valóban megtapasztalták az alkohol- és drogfogyasztás káros hatásait. A legfiatalabb köztük mindössze 19 éves volt (1-2 évvel idősebb nálunk!), és 13 évesen kezdett el drogozni. Mindhárman meglepően nyíltan és őszintén meséltek az életükről, illetve feleltek a kérdéseinkre. A beszélgetés akkor vált a részünkről is felszabadultabbá, amikor az intézmény vezetője azt javasolta, hogy a tanárok hagyják el a termet. (Bár érdekes módon azok, akik az iskolában a leghangosabbak, most nem tudtak érdemben hozzászólni a témához.)

Nagyon mély gondolatok és érzések törtek a felszínre. Megtudhattuk, milyen egyszerűen válhat valaki egyik napról a másikra, a környezete, a baráti társasága, a családja mérgező befolyásolása, saját elővigyázatlansága miatt a káros szenvedélyek rabjává. Karrierek törtek derékba, kapcsolatok mentek tönkre, álmok hullottak szét egyetlen meggondolatlan döntés miatt. Emellett azt is meg kell jegyezni, hogy a velünk szemben ülők a szerencsésebbek voltak. A teremben ki volt rakva egy tábla, amelyen azoknak a neve szerepelt, akik idő előtt elhagyták az intézetet, és azóta már nincsenek az élők sorában.

Sokszor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a függők gyenge emberek, csak a saját ostobaságuknak köszönhetik a helyzetüket és mi soha nem nyúlnánk a szerekhez, ha problémánk adódna az életben. Feljebbvalónak tartjuk magunkat az ilyen embereknél. Most, amikor ott ültek velünk szemben, nem ítélkeztünk. Csak próbáltuk megérteni, milyen folyamatok játszódhatnak le egy emberben, akinek az élete romokban hevert és aki annak ellenére, hogy sokáig tagadásban élt úgy döntött, beismeri a hibáit. Azt hiszem mindannyiunkban átfutott az a félelmetes felismerés, hogy akár mi magunk is könnyen az ő helyükben találhatnánk magunkat.

Összességében nagyon érdekes és elrettentő volt ez a látogatás. Én minden osztálynak és osztályfőnöknek csak ajánlani tudom, hogy egy iskolai napot áldozzanak a zsibriki rehabilitációs intézetre. Meglehet, hogy egy nehéz pillanatban erőt tud adni mindaz, amit itt hallhatnak és láthatnak diákok és felnőttek egyaránt.

Ligner Boglárka 12.A