Ti küldtétek #44 - Az első ima
 |
| kép: Bing Image Creator |
Vajon ha tudtam volna, hogy az a buli fogja elhozni hozzám a halált, ugyanúgy belementem volna? Talán.
Akkor is szinte már függővé váltam volna a puszta látványától?
Nagy valószínűséggel.
Megengedtem volna magamnak azt a kényt, hogy ránézek?
Persze, hisz, ha nem tehettem úgy éreztem, hogy haldoklom.
Azt azonban többször is megfontoltam volna, hogy bevallom-e neki. Beavatom-e legmélyebb érzelmeimbe.
Életem ballépését követtem el, amikor kitártam neki szívem legféltettebb titkát.
Az első adandó alkalommal meg kellett volna szakítanom vele a kapcsolatot. Legbelül ezt már akkor is éreztem. Tudtam, hogy nem lesz jó vége a dolgoknak, figyelmeztettek.
Mégis.... inkább hallgattam csapongó érzelmeimre, mint a már sokszor hasznomra lévő megérzéseimre.
TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK...
Dideregve fontam magam köré a karjaimat.
Az ujjhegyeim már vörösek voltak a hosszan tartó fagyasztó hidegtől. Az arcom kipirult, a fülem jéghideggé dermedt.
A lenge felsőt megpróbáltam szorosabbra fogni magam körül.
"Nem kinti partira készültem így, tél közepén" -- jegyeztem meg magamnak, mert hát kinek másnak.
Átnéztem az üvegkorláton.
A nagyvárosokban éjjel 11-kor is zajlik az élet.
Már senkit sem rémít meg a hirtelen jött dermesztő fagy.
Az időjárás a szöges ellentéte annak, mint ami reggel volt.
A váratlanul leszakadó hó leállította az utakon való közlekedést. A gyerekek, a még meghagyott, az éjszaka alatt fehér leplet öltő füves területeken játszottak. Mostanra azonban az utakat és járdákat letisztították, a megmaradt hó pedig ellatyakosodott. Csupán egy délelőtt idejéig tartott az egész.
A hideg viszont, úgy tűnt, nem kapott kedvet a távozáshoz. A nap folyamán is csak hűvösebb lett.
Még el is gondolkodtam, hogy eljöjjek-e ma este. Sikerült azonban meggyőzni magam, hogy bent úgyis meleg lesz, a rengeteg ember lehelete akaratunk ellenére is meleget generál a szűk helyiségben. Emberek viszont nem voltak, én pedig ki lettem zárva az erkélyre. Nem épp így terveztem a mai estét.
TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK...
Lekuporodtam az erkély sarkába. A talaj, habár jóval hidegebb volt, mint a fal, több tartást nyújtott, mint elfagyosodott végtagjaim.
Ha az üvegajtón belülre esett a tekintetem, két órát láttam. Közülük az egyik folyamatosan számolt vissza. Vörös fénye áthatolt az éjszaka sötétjén, mégis nyugtató hatással volt rám. Legalább nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi fog velem történni. Teljesen mindegy volt, hisz másodpercek választottak el, attól, hogy megtudjam, hova juttattam magam.
Látni, ahogy rohamosan fogy az időm, nem volt kellemes, ekkorra azonban már beletörődtem sorsomba.
TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK...
Tulajdonképp már az is gyanús volt, hogy meghívtak.
A bulikon, amiket Ő szokott rendezni egyértelműen illegális dolgok folytak. Ebből az okból szoktak ezek az összejövetelek valahol a külvárosban, egy eldugottabb sikátorban megrendezésre kerülni.
Ezalkalommal viszont a belváros egyik felhőkarcolójának legmagasabb szintjét jelölték meg helyszínként.
A gyanús körülmények ellenére mégis eljöttem, hogy egyenesen a halálomba fussak.
A tettem viszont nem magyarázza meg azt, hogy miért is vagyok itt kint az erkélyen. Ugyanis az a valaki, aki ide kizárt, nem más mint Ő, az én "igaz szerelmem".
Mostanra végre sikerül belátnom, hogy mekkora ködben éltem.
Az én egekig magasztalt barátom valójában egy pszichopata, gyilkos.
"Micsoda szép jövőjű kapcsolat" -- húztam cinikus mosolyra a számat.
Beleszerettem valakibe, aki nem csak hogy nem is szeret viszont, még őrült is. De hát mit tehettem volna, mikor egy esős délután randira hívott. Komolyan nemet kellett volna mondanom, csak mert bizonyíték nélküli pletykák keringtek róla?
A helyes válasz igen.
Mert a pletykák azért nem voltak teljesen alaptalanok.
TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK...
Ahogy az erkélyajtót néztem, észrevettem egy eddig nem látszódó sötét foltot. Az alakja alapján a gyér fényben is ki tudtam venni, mi az. Vagyis inkább, hogy ki az. Szokásához híven inget inget és farmert viselt. Az arca tökéletes arca, a termete szikár, magas, igazi VIP belépő minden lány szívébe.
Felkapcsolta a lámpát, majd megfordult, és az arcán lágy mosollyal a szemembe nézett. Én azonban ahelyett, hogy viszonoztam volna pillantását, a pár méterrel előtte lévő szerkentyűt figyeltem.
Egy bomba volt, ez számolta vissza a másodperceket.
Mikor észrevette, merre kalandozik tekintetem, tett egy lépést, és megsimogatta a szerkezetet.
Hallani nem hallottam, de már ismertem annyira hogy tudjam mit mond: "Szép példány, igaz?"
Szorított az idő, ő azonban még mindig itt volt. Velem.
Akármennyire is nem akartam, ez megmelengette a szívem.
Pedig pontosan tudtam, hogy ő volt az, aki idehozta, majd bekapcsolta a készüléket.
Most azonban közelebb jött. Kezére fekete kesztyűt húzott, kinyitotta az erkélyajtót és leguggolt elém. Tenyerébe vette remegő állam.
Akaratom ellenére bújtam a keze melegébe.
Felnevetett.
"Milyen figyelemre méltó..."
Elismerőnek ható szavai azonban cseppet sem keltettek bennem jó érzést, sőt. Erőt vettem magamon, és amennyire csak tudtam, elhúzódtam tőle. Továbbra is csak hatalmas vigyorral az arcán rajtam nevetett. Majd a térdére támaszkodva felállt.
"Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy eddig bírod. A legtöbben egy hétig tartanak ki, majd térden állva könyörögnek, hogy kegyelmezzek."
A kezével ismételten felém nyúlt. Ujjaival csapzott tincseimben kalandozott. Egyszerre fogott el az iszonyat és valami kellemes borzongás.
"De te... te más vagy. Úgyhogy arra gondoltam különleges véget szánok neked. Mindig azt mondtad, hogy szereted a magasságot. Hát most itt van, együtt lehetsz vele életed végezetéig."
Ahogy beleélte magát abba, amit mondott, kitárt karokkal izgatottan körbefordult, mintha megmutatná, mi mindent kaptam tőle. Majd lehajolt, és egy utolsó csókot lehelt a homlokomra.
Csakhogy már nem éreztem semmit.
TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK...
Felvette a kabátját, majd félig hátra fordulva rám kacsintott. Mikor a helyiségből kilépett, nyitva hagyta az ajtót, így láthattam, ahogy bezárul mögötte a lift.
Ködös tudattal hallgattam tovább az egyre hangosodó kattogást.
Végül éppen akkor pillantottam a ketyegő szerkezetre, amikor az beteljesítette egyetlen feladatát.
Az üvegtáblák hangos robajjal szakadtak ki helyükről. A lendület a mély felé taszított.
A véres kezemmel még utoljára egy kapaszkodó után nyúltam. De tulajdonképp miért is?
3...
Lenéztem. Az élet ugyanúgy zajlott, ahogy korábban.
Senkinek sem tűnt fel semmi.
A távolban tűzoltó szirénája harsan fel.
Nem ér ide időben.
2…
El kell érnem mielőtt vége. De nem megy!
1…
Bár soha nem hittem, utolsó erőmet egy imának szántam.
Nem gondoltam, hogy azzal az élettel, ami mögöttem van, a mennyországba kerülnék, mégis tettem egy lépést afelé.
Eszembe jutott, hogy mivel állított meg egyszer valaki az utcán, és ahhoz esdekeltem, aki feláldozta magát értem, ahhoz, aki tényleg szeret.
0
Szinte hallottam ahogy a láncok elszakadnak, és magába von egy utolsó ölelés.
Nagy Virág 9.F
Megjegyzések
Megjegyzés küldése