Egy szem, sok szem, a Hymnus a védjegyem (írás a magyar kultúra napjára)

Valamikor fa voltam, talán egyszer újra az lehetek. A fák tiszteletre méltók és megbecsülendők. Érték az árnyékuk, az ágaik, a virágjuk, a termésük és az a rengeteg történet, ami hozzájuk kapcsolódik. Körülöttük zajlik az élet. Lehullanak a levelek, kizöldül a liget, és egyszer csak azt hallják maguk körül:

– Nézd Apa, mekkorára nőtt ez a fa, milyen terebélyes lett! – azzal a kisfiú az élet gondjait maga mögött hagyva fut tovább a fák zöldellő végtelenségében.

A kisfiú felnőtt, és elindul vissza a fához, amire kiskorában lenyűgözve tekintgetett, ahányszor csak arra járt.

***

A hátamon a teremtőm kezét érzem, amint lágyan simogat, de az érzés már nem a régi. A testem kihűlt és fázom. Mozdulatlanul fekszem, aztán valami csiklandozni kezd. Érzem, ahogy egyenes és görbe alakzatokban valamik megnyugszanak rajtam.

Betűk lehetnek – gondolom.

Betűk, betűk és betűk. Már nem is fázom annyira. A tintaszavak rám kerülnek és melegen tartanak. Örülök ennek, hiszen szükségem van társakra. A mellettem lévő tollnak is, az embernek is, aki irányítja találkozásainkat. Az egyedüllét pihentető, de hideg. Kell valami összetartó erő köztem és a toll között. Az idő telik és egyre csak egy fiókban pihenek.

Vannak itt más papírlapok is, az egyiküknek érdekes szöveg melegíti testét. Nem látom, de érzem a szöveg súlyát, viszont az eleje hiányzik…

Sok idő telt el, majd egy kéz ragadt meg minket. A sötétséget hirtelen fény váltotta fel és a távoli falinaptár 1823-at mutatott.

Betűim ellenére furcsa érzésem volt.

Magamra néztem, és a már kisárgult testem még inkább kopottabban virított, mint valaha.

– Az idő eljárt felettünk – mondtam papírtársamnak, de ő nem figyelt, olvasott.

Engem nézett és soraim közt cikázott szeme.

– Egyik a másikunk nélkül felet ér, mi egy vers vagyunk, 8 versszakkal – és csak nézett rám reménytelien felfele görbülő soraival.

Nehéz volt megfejtenem betűinek halmazát, régiesen íródtak.

„Szánd meg, isten, a magyart

Kit vészek hányának…”

– ezt tudtam leolvasni társamról, de hogy ez mit is jelent, az számomra még megfejtetlen.

Elszánt szemem fáradhatatlanul szántja a Hymnus sorait, míg az elégedettség el nem töltő melegségével nyugszik meg a testem. Kinyújtom ujjaim, amelyek görcsösen markolták a tollat e mestermű felett, miközben azt gondolom magamban, ez az igazi ajándék.

Szavakba önteni érzelmeket, szenvedélyeket csupán tinta és egy pár kissé megsárgult papírlap segítségével lehet.

***

Olyan szöveget alkotni, ami a remény szikráját fellobbanthatja majd több ezer emberben, és a helyes tettre késztetheti őket, egy hosszú, árkokkal teli útnak bizonyul számomra. Tudni az igazat, és elég bátornak lenni, hogy azt ne csak pár emberrel, hanem az egész nemzettel osszuk meg, nem kis feladat.

Lehunyom pihenni vágyó szemem, mely oly kitartóan küzdött az álom mámorító ereje ellen.

Nyolc versszak.

Ennyi kellett, most végre készen állnak egymást követve, szépen, szabályosan.

Elképzelem, ahogyan a nemzetet tettre hajtja és tiszteletet ébreszt az emberekben. Nagy vágyak ezek, de ahogyan itt ülök a kész művem felett egy tollal a kezemben, rájövök, hogy a remény hűségesen ott marad mellettem az évek során.

***

A kéz újra fölöttünk jár, toll után kutat. Újabb változtatások következnek.

Tinta csöppen, itt egy javítás, áthúzás, elégedett arc figyel minket folyamatosan.

Egy álom veszi kezdetét, a télinél sokkal hosszabb.

15 év után megszakadt a kapcsolat.

A költő hangját nem hallhatom többet, de amit alkotott, azt sokan olvassák majd.

1989-et írunk, január 22-e van. Ha elsőre egy jelentéktelen napnak is tűnik, ez több annál.

Ettől a naptól kezdve szentelnek nekünk az emberek különös figyelmet, és minket ünnepelnek.

A bennünket hordozó két papírlap maga a magyar Himnusz.

35 éve van ünnepeljük ezt a jeles napot, a magyar kultúra napját.

2024-ben már több mit 200 éves múlttal rendelkezik Himnuszunk.

A vers hosszú időkön át generációról generációra szállt.

Amikor az Országos Széchenyi Könyvtár megkapta a kéziratot, igazi kultúrkinccsé vált.

Érték lett a múltja, amit Kölcseynél jobban senki nem ismert, érték lett rajta a tinta rajta és a szavak érzelmes varázsa. Megannyi élethelyzetben kísérte el a költőt, és most nekünk, embereknek segít. Rólunk szól, minket ír le, és emlékeztet.

Egy múzeumban kiállítási tárgy, az emberek halk beszélgetése vonja körbe.

– Nézd Apa, milyen gondossággal lett megírva, mennyire odafigyelt Kölcsey Ferenc a részletekre is… Apa?

– Kisfiam, tudd, hogy nagyon büszke vagyok rád! Emlékszel, amikor kiskorodban a fák közt futkostál? A természet iránti tisztelet ott ülepedett benned, az irodalomé pedig az évek alatt. Használd ki az idődet, „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül” – hallatszik az égi távolból egy ismert sor, ami a mai napon különleges figyelmet érdemel.

Molnár Gréta, Háry Eliza 9.Ny

Képek forrása: wikipedia