Egy szem, sok szem, a Hymnus a védjegyem (írás a magyar kultúra napjára)
Valamikor fa voltam, talán egyszer újra az lehetek. A fák tiszteletre méltók és megbecsülendők. Érték az árnyékuk, az ágaik, a virágjuk, a termésük és az a rengeteg történet, ami hozzájuk kapcsolódik. Körülöttük zajlik az élet. Lehullanak a levelek, kizöldül a liget, és egyszer csak azt hallják maguk körül: – Nézd Apa, mekkorára nőtt ez a fa, milyen terebélyes lett! – azzal a kisfiú az élet gondjait maga mögött hagyva fut tovább a fák zöldellő végtelenségében. A kisfiú felnőtt, és elindul vissza a fához, amire kiskorában lenyűgözve tekintgetett, ahányszor csak arra járt. *** A hátamon a teremtőm kezét érzem, amint lágyan simogat, de az érzés már nem a régi. A testem kihűlt és fázom. Mozdulatlanul fekszem, aztán valami csiklandozni kezd. Érzem, ahogy egyenes és görbe alakzatokban valamik megnyugszanak rajtam. Betűk lehetnek – gondolom. Betűk, betűk és betűk. Már nem is fázom annyira. A tintaszavak rám kerülnek és melegen tartanak. Örülök ennek, hiszen szükségem van társakra. A mellett