Ti küldtétek #36 - A bögre (novella)

Kép: photodune.net 

A csend fogalma: az az állapot amikor a hangok megszűnnek körülöttünk. 

Kedd este van, és otthon ülök a csendes lakásban. A szüleim dolgoznak, én pedig már végeztem teendőimmel, így automatikusan a mobilomhoz nyúlok.

Önkéntelenül ugyan, de még ma is a te nevedet keresem az olvasatlan üzenetek közt.

Ostobaság, hogy képes vagyok a mai napig reménykedni. 

A remény fogalma: bizakodás a sikerben, feltételezés, hogy egy helyzet jól fog alakulni, változni. 

Könnyes tekintetemet felemelem a telefon hideg fényéből, és magam elé meredek.

Az üvegasztalon egy új bögre áll, előző héten vásároltam, az is lehet, hogy a talpán még a vonalkód is rajta van. 

Elbambulok, de egyre csak te jársz a fejemben. 

Egy hónapja jártunk, amikor az első havi fordulónkra egy kávésbögrét kaptam tőled.

Igen, tudom, önök most azt hiszik milyen slampos ajándék ez. Hisz egy csuprot minden sarkon talál az ember.

Viszont ez a bögre más, számomra értéke volt, amit nem tudnak csak úgy elvenni tőlem.

Sosem felejtem el, mennyire utáltad a művészeteket, a festészetet, az irodalmat és mindent, ami engem a mai napig életben tart. 

Hisz te már nem vagy itt.

A bögrét te készítetted. és megjelent rajta minden motívum, ami engem jellemez.

Például a kedvenc versrészletem amit, ha meglátok, még ma is elmosolyodok.

Vagy az a festmény, amiről órákon át meséltem neked lefekvés előtt az ágyban, és te csak figyelmesen hallgattál.

Ma már értem, miért.

A fényes zománc, ami körbevonta a bögrét, az idő elteltével megkopott, de ez mit sem számított. Így gondoltam. Hiszen számomra ez volt a tökéletes ajándék. Az én szememben te voltál a tökéletes ember. Bár elmondtam volna neked is, amiről azt gondoltam, hogy magától értetődik.

Önök nem ismernek engem, te viszont pontosan tudtad, hogy nálam nincs reggel kávé nélkül. 

A kávé fogalma: feketén, két kockacukorral, hidegen, természetesen a te bögrédből.

Annak a napnak a reggele is kávéval indult, amikor az életemben minden megváltozott, amit már nem hozhatok rendbe.

Egy őszi reggelen ugyanis a kávésbögre lefordult az üvegasztal sarkáról, és ezer darabra tört. 

Mondanom sem kell, a kávé kiömlött, és a szemem sarkából egy könnycsepp gördült ki. Nem a fájdalom miatt. A jobb kezemet az üveg felsértette, a heg pedig a mai napig rád emlékeztet. 

A csörömpölés pillanatában a farzsebemben megcsörrent a telefonom. Egy privát szám hívott, amit sose veszek fel, viszont akkor egy megérzés azt súgta, tegyem meg.

Ahogy az arcomhoz emeltem a mobilt, egy mély női hang szólalt meg a vonal másik végén. Egy pillanatra csend lett a lakásban. A nő halkan, nyugodtan, mégis határozottan beszélt.

Mozdulni se bírtam, megmerevedve álltam a konyha közepén.

A hölgy értesített, hogy szörnyű tragédia történt, amit már nem lehet helyre hozni.

A mellkasomban még soha nem tapasztalt feszültséget éreztem, a lábam a földbe gyökerezett, és nem jött hang a torkomon.

Az az egy perc csend súlyosabb volt, mint az eddigi életem minden szava vagy cselekedete.

A hívás megszakadt, és abban a pillanatban jobb vállamon iszonyú terhet éreztem.

Tekintetem a földön heverő élettelen szilánkokra esett.

Megmagyarázhatatlan módon azt éreztem, hogy valaki egyre csak azt suttogja a fülembe; nem tettél érte eleget.

A mélységes fájdalom feszülését éreztem a testemben, míg egyszer csak megadtam magam neki, és a földre zuhantam. A vérző kezem összekente a fehér ruhámat.

A csendet megtörve hangosan kiáltás tört ki belőlem.

Aznap este ebben a ruhában ünnepeltük volna.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy a csésze darabjai megszólítottak. 

Önök, akik most úgy néznek rám, mint egy idegenre, talán nem is sejtik, milyen nehéz ez nekem. Pontosan egy éve annak, hogy az az ember, akiről azt hittem, minden porcikáját ismerem, valami visszafordíthatatlan dolgot tett.

Tudom, hogy a bögre valójában sosem üzent nekem semmit, de bár megtette volna!

Ma itt állok rengeteg kérdéssel a fejemben, de önökhöz csupán egy kéréssel fordulnék.

Ha van egy bögre, amit nagyon szeretnek, ne hagyják, hogy a zománc megkopjon, ápolják, és gondoljanak minden nap arra, hogy milyen jó, hogy van. 

Halmosi Piri 9.c