Dr. Vargha Dezső visszaemlékezése
Tevékenységének eredményeként zajlott több konferencia, készültek emléktáblák és pécsi utcaelnevezések.
(A beszélgetésen jelen volt Jakab Melinda és Nagy Enikő (10.F) és Magasi András tanár úr.)
Dr. Vargha Dezső: Az előttünk végzettek, az iskola első évfolyamának diákjai még a régi épületben érettségiztek. A mi évfolyamunk volt az első, amelyik már az új épületben érettségizett. Ez az egyik különlegessége a mi évfolyamunknak. A másik, hogy nagy volt a fluktuáció az első években, jöttek mentek a gyerekek. Egy állandóság volt: Szentirányi Józsefné, az igazgató, aki szervezte a gimnáziumot. A városi pártbizottság titkára volt a férje, és így megfelelő hatalommal rendelkezett, hogy meg tudja csinálni. Jó iskolaszervező volt, aki olyan tanárokat is tudott toborozni, akik régi típusú tanárok voltak, tehát nem ideológiai alapon válogatott. De voltak természetesen új, szocialista szemléletű tanárok is. Tehát egy jó elegy volt ez a tantestület. A felállás az volt, hogy Szentirányiné volt az igazgató, és Kovács László volt az egyik igazgatóhelyettes, Kis-Horváth Jenő meg a másik. A két helyettes különböző korosztályú és különböző ideológiai alapállású ember volt, ebből is látszik, hogy ilyen szempontból is próbált egyensúlyt tartani.
Pál József tanította a biológiát, de később átvette Takács László, aki híres kutató volt, és kémiát is tanított az osztálynak, oroszt tanított Czirfusz János. Kovács László a technikát és a fizikát tanította az osztálynak.
Az angolt másodiktól már az új angoltanár, Zágony Rudolf tanította. Negyedikben pedig felváltva tanították az osztálynak a művészettörténetet és az ábrázoló geometriát Kárpáti Ferencnével. Lehetett választani, hogy ki mit tanul negyedikben.
Az osztály speciális profilja a matematika volt. Ki kell emelnünk Kis-Horváth Jenő szerepét. Ő „egyházi ember” is volt, és több diplomával rendelkezett, matekkal is. Tehát ő olyan univerzális tanár volt, hogy a humán és reál tantárgyakban is kiváló, és bölcs ember is volt. Olyan alapot adott, hogy ma is legendával emlékeznek meg róla, akiket tanított, a mi osztályunk meg természetesen.
Nevezetes osztály voltunk, mert jó a tanulmányi eredménnyel rendelkeztünk, igaz, hogy kevésbé kedvelte ezt az osztályt az igazgatónő, mert megfelelő diákcsínyek is járultak ehhez, és az inkább a poroszos oktatást kedvelő igazgatónő ezt nem nagyon szerette.
Például amikor bejött a beatkorszak, a Beatles-korszak, akkor én nem, de akik akkor a korosztályunkban voltak, a divatot is követték. Volt, hogy az igazgatónő személyesen büntette azt a lányt, aki túl rövid szoknyában jött, és annak a fiúnak is belenyírt a hajába, akié hosszú volt. A másik jellegzetesség az volt, hogy az osztályba sokan jöttek különböző helyekről. A Nagy Lajosból is jöttek, és a Széchenyiből is jöttünk különböző években. Van, aki már a második, van, aki a harmadik vagy a negyedik évben jött. Én voltam a legkésőbb jövő, egy évet jártam velük.
Én a Széchenyiből jöttem el, és az volt az érdekes velem kapcsolatban, – ma már nehezen hiszik – hogy én voltam az iskola legkisebb gyereke. És olyan legkisebb gyerek, aki a leghuncutabb és a legnaivabb is. Mi a Széchenyiből azért voltunk érdekesek, mert ott is volt egy matek-fizika osztály, amibe én is jártam, és második-harmadikban különböző az osztálytársaim jöttek át pont ebbe az osztályba, akikkel később, negyedikben itt találkoztam újra.
Nálunk a Széchenyiben 67-ben volt a fordulópont. Ahátz Imréné, aki a komarovos igazgatónőhöz hasonló szellemű pártasszony volt, de ízig-vérig pedagógus, pontosan olyan, mint Szentirányiné. 67-ben őt nyugdíjazták akarata ellenére, és jött egy új pártember, aki átvette a hatalmat, és akkor az osztályt is szétdobták.
Az volt a helyzet, hogy akkor kezdtem az akceleráció nyomására megnőni és a magasságomat elnyerni – majdnem 190 centi vagyok – , tehát negyedikben kezdtem felnőni. A tanulmányi eredményeim is ilyenek voltak: akkor ugrásszerűen emelkedtek, mert régen mindig „túl aktív gyerek” voltam. Többször kizavartak az óráról fegyelmezetlen voltam kisgyerekként, és ez a tanulmányi eredményemen is meglátszott.
Úgy látszik, hogy ösztönösen éreztem, hogy váltani kell, és negyedikben ez a testi és lelki fejlődés együtt jött az osztályváltással. Így kerültem én a Komarov Gimnáziumba. Nagyon jól, mert akkor a tanulmányi eredményem ugrásszerűen megemelkedett a negyedik évben. Az egyik legjobb tanulója lettem az osztálynak, amikor érettségiztünk. Kivéve a matekot. Kis-Horváth Jenő elnéző magatartású volt, nekem eltűrte, hogy a matek kevésbé ment, de a többi, az ragyogóan.
Még egy legendás, nagyon fontos tanárt meg kell említenem! Ő Tóth János. Tóth János történelmet tanított, és azért is érdekes, mert ő általános iskolában is, meg gimnáziumban is tanított. Engem, mikor ötödikes voltam, az Egyetem utcai Általános Iskolában tanított. Olyan szemléletet adott nekem az amúgy is a történelmi érdeklődésemmel, hogy fontos volt.
Tóth János volt az, aki jelentősen hatott rám. Azért is mert, később személyes kapcsolatba is kerültünk. Mentem hozzájuk a lakásukra, mert a felesége, Mérey Klára híres gazdaságtörténész volt, és a családdal is kapcsolatban voltam. Az öcsém, amikor én negyedikes voltam, elsős, és Tóth János osztályába, az iskola első geodéta osztályába járt.
Szellemiséget adott ez az iskola, adott felnőttes magatartást és alapot. És ennek a nagy letéteményese Kis Horváth Jenő, Tóth János és Zágony Rudolf volt. De később találkoztam Czirfusz Jánossal is a levéltárban, ő is kutatott. Délszláv kapcsolatai voltak, az oroszon keresztül. Ő is, egy csendes, szolid, nagyon jó ember volt. Tehát ők voltak azok, akik a mi osztályunkat jellemezték.
Érdekes módon Kis-Horváth Jenő a cserkészmozgalomnak a szellemét is átmentette az osztályába: vitte őket kirándulni, ahogy az a cserkészmozgalom szokásos. Legendás, főleg az első három évben, de a negyedikre is jutott a remek kirándulásokból, ahol az osztályok összerázódtak. Ezért is volt kiemelkedő osztály a mienk. A másik ilyen a kosárlabda bajnokság. Az osztály csapata megnyerte a kosárlabda bajnokságot. Morvai Dezsőt említeném, ő volt a mi testnevelő tanárunk, tehát ilyen szempontból sportos osztály is volt a miénk.
A későbbiek folyamán nekem az volt a szerencsém, hogy 1973. február 1-től a Baranya Megyei Levéltárba, Szita László igazgatósága alá kerültem. Legendás levéltárigazgató volt hosszú évtizedeken keresztül.
Mi vitte a matematika profilú osztályból a levéltárba?
A történelem szeretete vezérelt ide. Érdekes módon, inkább szüleim ráhatására választottam a matematikát, és abban kevésbé voltam jó, de a történelem, az igen. Ilyen szempontból is jó, mert a tanárok, akikkel találkoztam azok, mind ilyenek, mind humán szellemiségűek. És azért is a Tóth János meg a Kis-Horváth Jenő páros említése, mert ők a Nagy Lajosból jöttek. A nagy korszakukat az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a Nagy Lajosban élték meg mint tanárok mind a ketten, ahonnan Szentirányi Józsefné csábította át őket.
Mi nem kevesebben, mint harminckilencen érettségiztünk. Negyvenen voltunk, 39 érettségiző, mert volt egy lány, akin már látszott, hogy gyereke lesz, és ezért a Szentirányiné úgy egyezett meg vele, hogy megkapja a négy évről a bizonyítványt, de nem érettségizhet.
(Akkor nem járhatott nappali tagozatú középiskolába, akinek gyermeke volt vagy házasságban élt. MA)
És utána még kettő is férjhez ment, az egyik például egy volt tanárhoz ment férjhez. Ilyen is volt: titkolt tanár-diák szerelem, ami kibontakozott, amikor már végzett a hölgy.
Az érettségi jó volt. Jenő bácsi sokat segített, az mindenképpen fontos volt. Még egy dolog: a Tóth János olyan szellemű ember volt, hogy ő történelemből – én nekem nem kellett, de bejöttem az ő személye miatt – tavasszal elkezdte az osztályt felkészíteni az érettségire. Tehát délutánonként bementünk az osztályba, és ő tartott történelem órát, hogy mire számítsunk, amikor érettségi van, és akkor én is ott voltam. Ilyen ember volt Tóth János, még külön felkészítette a diákokat. És akkor az érettségi nagyon szépen zajlott.
Mit csinált a levéltárba kerülési előtti években?
Gyárakban dolgoztam, a munkásosztály tagja lettem.
És hogyan jött a levéltár?
Édesanyám szúrta ki, hogy van ilyen lehetőség, és én elmentem. Azért érdekes nekem a dolog, mert „self-made man”, azt mondja az angol, én is magam csináltam meg magam. Innen küzdöttem fel magamban a főlevéltárosságig. Ebben nagy a szerepe Szita Lászlónak is, aki a fiatalokat segítette. Én a levéltári tevékenységemet hasznosítom a mostani egyéni vállalkozásomban is. Raktári munkát, iratrendezést, iratcsomók szállítását, a kutatók kiszolgálását, az ügyfélszolgálatot, mindent végigcsináltam a levéltárban a tudományos munkáig bezárólag. Szita László felépített bennünket, többeket, hogy legyen egy tudományos gárdája, akik a fiatalok közül jönnek. Én is ebbe a csoportba tartoztam. És akkor elvégeztem a Pécsi Tanárképző Főiskolán a magyar-történelem szakot, utána pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem levéltár szakát is, és doktoráltam is ott. Ilyen szempontból is nagy hálával tartozom Szita Lászlónak és az egész levéltárnak. Mindent csináltunk.
Egy másik legendával is találkoztam a levéltárban. A Nagy Lajosból nyugdíjba küldött dr. Rajczi Péter híres tanáregyéniség volt, ő volt a kutatótermi felügyelő és tudományos munkatárs is. Nekünk nagyon jó volt, hogy nyugdíjba küldték, a haláláig a kollegám volt, nagyon nagy segítséget nyújtott. Ott a levéltárban sikerült felnövekednem, nemcsak tudományos dolgozataim jelentek meg, hanem egyedül vagyok menedzser is, aki ma már akár egy hét vagy egy nap alatt is meg tudok szervezni egy tudományos konferenciát.
Ha mondtam dr. Toller László polgármesternek, hogy adja nekem a városi közgyűlési termet, és hívjon össze egy ünnepi közgyűlést, mondjuk az antant-szerb megszállás alóli felszabadulás évfordulójára, és ennek keretében én egy konferenciát én szervezek, akkor ezt megtette. Felkértem például Ormos Máriát, nagyon kedves ismerősöm volt, és számos neves történészt. Mint levéltáros tudtam felkérni őket személyesen. Én állítottam össze a programot, megszerveztem a terem hangosítását, mindent. A közgyűlési terem az enyém volt.
Ezt is tanulta valahol?
Ez a tanulmányaimmal együtt jött. Ki mire szakosodott. Én arra szakosodtam, hogy ezt csináljam. Ez ma is így van, menedzseri típusú ember lettem, tehát nem az a levéltáros, aki egész nap ott ül, és körmöli a poros iratokat. Azt szoktam mondani, hogy minden voltam csak akasztott ember nem. És ezt vegye szó szerint.
A Dóm téren van két emléktábla a plébánia falán. Az egyik Gosztonyi Gyula, a másik Petrovich Ede emléktáblája. Azt mind én csináltam. Amikora a Gosztonyi emléktáblát avattuk, megkértem a Cserháti püspököt, hogy avassuk ketten. Mayer Mihály püspöksége alatt összehívtam egy konferenciát a Csontváry Múzeumba, hogy megemlékezzünk neves egyéniségekről, és akkor Püspök Úrral együtt elnököltünk. A tudományos konferenciák anyagából szintén kötet lett.
Jó kapcsolatot alakítottam ki a Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamarának a vezetésével, akkor Síkfői Tamás a titkára volt, most elnöke, és az Iparkamarában is tartottam négy konferenciát, háromból kötet is lett, a negyedikből a covid miatt nem.
(Síkfői Tamás 1974-től 1978-ig járt iskolánkba. MA)
Közben megalakult a városi televízió, az igazgatója Kismányoki Károly, híres filmes volt, és ő kedves barátom lett. Meghívott szerkesztőnek, hogy Baranya, de főleg Pécs 1956-os szerepéről egy sorozatot készítsünk. A tizennégy részes sorozatot felújítottuk, ma is lehet látni. Megjelent DVD-n is. És ennek kapcsán jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, mivel az 56-os események egyik helyszíne a Színház tér volt, ha Ady Endre mellett lenne ott egy 56-os emlékmű is. Ezt elértem a városi önkormányzatnál, és ezt megcsináltuk. Dévényi Sándor Kossuth-díjas építész alkotása.
(Dévényi Sándor iskolánk első évfolyamának diákja volt, így 1967-ben érettségizett. MA)
Megkértem a hitközségi barátaimat illetve a városi tanácsot, hogy avassunk emléktáblát a gettó falán, a Mártírok útján. Akkor avattuk a Városi Tanáccsal és Városvédő Egyesülettel együtt a gettó-emléktáblát.
Aztán megkértem az akkori közlekedési vállalatot, hogy a Színház tér másik oldalán, most Király utcai részén legyen a villamosnak is emléktáblája a volt Korzó Kávéház falán. 56-os emléktábák is vannak, azokat mind mi csináltuk a városi önkormányzattal.
Szerencsém volt, mert 80-as évektől kezdve a Tillai Ernő, majd Marton István vezette Városvédő Egyesület vezetőségi tagja voltam, így lehetett azt megtenni, hogy 1980-as években a Hazafias Népfront bevonásával megalakult egy történészekből álló Utcanév Bizottság. Már ’85-ben javasolták, hogy az István tér kapja vissza a Szent István nevet. Akkor még a Piti Zoltán, a városi tanács elnöke nem egyezett ebbe bele. De 1988 után visszakapta a nevét.
Pécs szerencsés volt, mert nem bízta polgárai kénye-kedvére, hogy visszakapják utcái a nevüket. Később kezdtek öntudatra ébredni a polgárok, de addigra mi az utca-átnevezéseket már megcsináltuk. Pécs ilyen szempontból korán lépett, szerencsénk volt. A belvárosban számos olyan utca van, ami a régi nevét visszakapta. Ezt mind mi értük el, a Történelmi Szakbizottság. Emellett megalakult egy Városvédő Szakbizottság is, és én mind a kettőnek tagja lehettem.
Elmondok egy esetet az én „nagy hatalmamról”. A városi önkormányzatnál szót kaptam, mert nem lehetett csak úgy beleszólni, csak ha napirendre került a téma. Páva Zsolt – akkori alpolgármester – szót adott nekem. Az újságban is megjelent, a közgyűlés elfogadta, hogy a XIX. század végétől az összes pécsi polgármesterről legyen utca elnevezve. És lőn. Kiharcoltam a városnál, hogy legyen Nendtvich Andornak, Aidinger Jánosnak és Majorossy Imrének, Tolnay Józsefnek, Makai Istvánnak és Esztergár Lajosnak is utcaneve. Ezek mind lettek, és emléktábláik is lettek. Ezeket mind én csináltattam kapcsolataim révén.
Szerencsére én nem szólhatok egy szót sem, mert engem a város is, és országosan is elismertek. Először a Városvédő Egyesület Zsolnay-emlékplakettel jutalmazott. 1994-ben megkaptam a Pro Communitate kitüntetést a várostól. Utána pedig a városvédő tevékenységemet országosan is elismerték. Volt egy híres országos városvédő mozgalom Ráday Mihály vezetésével, és tőlük a Podmaniczky-díjat is megkaptam.
A pályaválasztással kapcsolatban kíváncsiak lennénk arra, hogy milyen lehetőségei vannak azoknak, akik erre a pályára szeretnének jönni? Mennyire nehéz elhelyezkedni?
Nehéz elhelyezkedni.
Van most s hivatalosan levéltáros képzés a felsőoktatásban? Mit kell elvégezni ahhoz, hogy valaki levéltárosként dolgozhasson?
Levéltáros képzés ma nincs. Mindenképpen több diplomával kell rendelkezni, és legalább történész diplomával. Levéltáros képzés ma csak beszűkült létszámmal van az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, és akik ott végeznek, azok Magyarország két nagy intézményében, a budapesti Fővárosi Levéltárban vagy az Országos Levéltárban helyezkednek el, vagy külföldre, kutatóhelyekre mennek, De hát ide kevés ember tud eljutni. Ezért kell a történész diploma, azt meg lehet szerezni.
Nehézség, hogy a levéltár a legkisebb intézmény is, és emellett többször is létszámstop volt, így nagyon nehéz elhelyezkedni a levéltárban.
Hogyan változott ön szerint az oktatás az évek során? Tapasztal-e különbséget – akár az unokája révén - a régi és az új iskolák között?
Az a helyzet, hogy ma már sokkal lezserebb az oktatás, és egész más. Mindig felhívom a figyelmet arra, hogy találják meg az egyéniségüket! Ez a legfontosabb. Hogy ne folyjanak szét a gimnáziumi évek alatt! És találják meg azokat a példaképeket a tanáraik közül, akiknek az emléke végigkíséri Önöket az egész életükön keresztül! Tehát ezt kell megnézni, és erkölcsiséget is kell tőlük tanulni, legyen az osztályfőnök, legyen az tanár, bárki, akiket kinéznek, és azoknak a példáját fogadják meg! Higgyék el, hogy egy egész életpályát meg lehet ezzel határozni! Az a helyzet, hogy én is olyan voltam, hogy kerestem magamat, és a végén lettem egy olyan sziklaszilárd egyéniség, amit az általam felsorolt tanároktól kaptam.
Tóth Jánosra vagyok büszke, aki olyan szellemiséget adott nekem, amiből ma is élek. Meg Rajczi Péterre, meg akiket mondtam. Kis-Horváth Jenőről nem is beszélve. Kis-Horváth Jenő a maga csendes, szorgalmas és értő módján adott nekünk tartást is. És az a tudás, amit megszereztünk, nagyon fontos volt. És azért volt nekem jó, hogy amikor átmentem a Széchenyiből a Komarovba, ott is találtam olyan tanáregyéniségeket, mint akik korábban tanítottak engem. Mindenképpen azt javasolnám Önöknek, hogy ezeket a tanárokat próbálják meg megkeresni, és ezeket próbálják meg követni.
És még egy dolog! Nekünk az a szerencsénk, és mind a két osztályom ilyen volt, hogy összetartó osztály voltunk. Kevés halottunk van. Összetartunk azokkal is, akikkel a Széchenyiben szétdobtak bennünket. Szerencsés helyzet, ha az ember el tudja magát helyezni. Amiket mondtam magamról, azt dicsekvésnek is mondhatnák. De nem, mert például ötödiktől kezdve a gimnázium első évéig egy osztályba jártam Buzsáki Györggyel, aki világhírű agykutató, Nobel-díj várományosa is lett a Széchenyiből. Ma is kapcsolatban vagyunk, Gyuri egy nagyon rendes ember. Azért is fontos, hogy ki mire vitte az életben, hogy az ember el tudja helyezni magát, hogy ebben ő milyen szerepet vitt. Magyarán: ne szálljon el magától, hogy ő milyen nagy ember lett, mert van, aki még nagyobb lett, és lehet mindennél sokkal többet tudni. (nevet) Hát ez Buzsáki György nekem.
Az első három középiskolai év a kamaszodó, okosodó időszak volt, hogy ne legyek ilyen alul levő ember, hanem inkább egy kicsit feltörekvő. Akkor kezdett nekem a szorgalom is hozzájönni, és az, hogy amit akarok, azt tűzön-vízen át meg kell csinálni. És meg is csináltam, amint látják.
A másik dolog meg az, hogy szerencsére mind a két osztályom összetartó. Azt tudnám Önöknek javasolni, hogy ne engedjék el egymás kezét az érettségi után sem. Mert számos esetben volt olyan gyerek, osztálytársam, aki elveszett, meghalt, a perifériára került, nem találta meg utána sem a magánéletben, sem a hivatásában a helyét. De az osztályban sem találta meg, hogy összetartozó legyen.
Mi az öt, tíz satöbbi éves osztálytalálkozók után egyre inkább áttérünk az éves találkozókra. Ezt csinálják meg, mert higgyék el, nagyon fontos! Amikor az ötéves találkozónk volt, akkor én is felszólaltam, mert én olyan felszólalós vagyok, és mondtam nagy vígan, hogy az első öt éves találkozón a szerelmekről beszélünk, a lányok meg a fiúkról. Utána már a család jön, majd később az unokák. Később már, ahogy jönnek az 50-60 éves érettségi találkozók, az, hogy ki hogy érzi magát, kinek milyen egészségügyi problémája van. Ezt már fölvázoltam az ötéves találkozón nagy vígan, nyilván akkor még nem volt mögötte tartalom. Mára lett mögötte tartalom, 60 év után. (nevet) Tehát azért mondom, tudtam, hogy ez lesz, de nyilván meg kellett élni ezeket a dolgokat. És azért fontos, hogy az ember megélje, és hogy ne csak a munkahelye legyen jó, legyen emberi tartása, és találja meg a munkahelyén is és mindenhol azokat, akikkel tud barátkozni, akikre fölnéz; az idősebbek tanítsák be őket. És nagyon fontos, hogy a családi élet rendezett legyen. A másik pedig az, hogy tudja azt, hogy van mögötte egy olyan osztály, akikre mindig számíthat, várja azokat a találkozásokat, készül rá, amikor találkoznak majd, és fölemlítik a régi eseményeket. Aki ezt nem csinálja meg, az sokat veszít. Ezért fontos ez mindig nálunk.
Megbecsült és nagyon jeles személyiségek vannak nálunk, akik megszervezik a sokszor fényűző, de mindig nagyon tartalmas találkozókat. Nem véletlen, hogy a régi tanárokat mindig meghívjuk, mert az a helyzet, hogy az embernek vissza kell adnia, amit kapott.
Baranyai Auréltól, a híres gyógyszerésztől, aki kutató volt, tanultam, emléktábláját a Széchenyi téri nagy patika falán avattuk fel. Utána a gyógyszerészeti könyv is Baranyai Aurél emlékére készült. Mondtam Petrovich Edét is, ők kutatók voltak. Madas Józsi bácsi szintén emlékkötet kapott tőlem a későbbiek folyamán. Páva Zsoltot kértem fel, hogy Rajczi Péter születésének százéves évfordulóján hívjon össze egy közgyűlést, amelyen megemlékeztek róla. Dr. Rajczi Péter a rendszerváltás utáni első közgyűlés korelnöke volt a Magyar Demokrata Fórum színeiben.
A másik dolog az a kereszténydemokrata szellemiség. Tudtomon kívül a szüleim beléptek a Kereszténydemokrata Néppártba már 1990-ben. 1992-ben én is beléptem, azóta én kereszténydemokrata párttag vagyok, és a kereszténydemokratákat egyesítem. Például doktor Debreceni Lászlót is, a híres 56-ost, aki könyvet is írt, őt is istápoltuk. Ilyen szempontból is nagyon fontos, hogy az ember tartozzon valakihez, szervezethez, ha kell, akkor párthoz is.
Én mániákus emléktáblás vagyok. A Mór Kollégiumnak volt egy híres igazgatója, a híres ókori irodalom professzor, Vargha Damján. Azt megcsináltam, hogy ott lett egy emléktábla, amit áttettek a fűre. Ott magasodik most a Mór Kollégium emléktáblája is.
Tehát azoknak, akiktől én sokat kaptam, a haláluk után mind adtam vissza. Mindenképpen fontosnak tartom, hogy akiket láttam, azoknak emléktáblájuk és különböző köteteik legyenek, és ezt majd folytatom, és nem hagyom abba. Az biztos, hogy ehhez kitartás kell. Azt tudnám Önöknek is mondani, hogy ne adják fel sosem. Mindig gondoljanak arra, hogy ki van mögöttük! Egy osztályközösség is!
Nagyon jót tett ennek a gimnáziumnak, hogy az egyetem gimnáziuma lett, az egyetemi képzés emelte az iskola nívóját, a névadójuk Babits Mihály pedig híres pécsi diák volt.
Mi azt mondjuk, hogy komarovisták voltunk, és erre büszkék vagyunk, Önök, amilkor elhagyják a Babits Gimnáziumot, legyenek büszkék arra, hogy hogy babitsosok voltak!
Nagyon szépen köszönjük, hogy megosztotta velünk tapasztalatait, gondolatait!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése