Don Juan a tragédia és a komédia határán (színházi ajánló)

A kép forrása a Pécsi Nemzeti Színház honlapja (fotó: Körtvélyesi László)

A Don Juan a Pécsi Nemzeti színház egyik legújabb előadása a világhírű, 2022-ben kereken 400 éves Molière komédiájának feldolgozása. Tanító üzenettel bíró vígjáték tragikus elemekkel és abszurd részletekkel, ami talán túl kevés idő alatt túl sok mindent akart megmutatni.

A klasszicista komédia atyjának talán egyik legismertebb karaktere Don Juan a kultúrában és irodalomban is elhíresült alak. Meghatározó jelleme inspirációt nyújtott számos szerzőnek, mint például Mozartnak, aki a hitetlen és hiteltelen nőcsábász történetét tette meg egyik leghíresebb operája, a Don Giovanni alapjának.

„Don Juan útját dús erotika, megrontott, tisztességes nők, jóravaló, de becsapott polgárok, tönkretett életek szegélyezik. Amerre jár, nyomában büszkeségükben megtiport apák, megcsalt férjek dühös indulata, tönkretett lányok, asszonyok zokogása zeng” - írja a Pécsi Nemzeti Színház oldala.

A Don Juan egy „komoly” vígjáték, melynek középpontjában a főszereplő karakterfejlődése és annak viszontagságai állnak. Fellelhető benne a tragikum, és a második felvonásban egyfajta tanító üzenet is. A műfajoknak ez az ötvözete pedig hatalmas terhet jelent egy olyan 2 felvonásos előadásnak, ahol nem meghatározható, ki a jó vagy a gonosz/rossz szereplő.

A Köles Ferenc által alakított Don Juan egy igazi modern szélhámos nőcsábász, aki messze áll attól a képtől, amit anno Molière lefestett. A színész remekül hozza a rá szabott szerepet, a már pocakos és csak társadalmi státuszával és intrikáival manipuláló gazembert, aki pontosan úgy halmozza az ellenségeit, mint a kiszemelt partnereit. Don Juan egy olyan külsőt kapott, mellyel a kortárs nézők is azonosulni tudnak, így mind a karakter, mind a díszletek (valamint a sajátos átkötés, az elektromos gitár, amit a színek közötti váltásra használnak) egy manapság is tipikus alak képét adják. Az üzenethez viszont, amit Telihay Péter rendező meg kívánt mutatni, sem ez a rocksztár kisugárzás, sem pedig későbbi bukása, de a mellékszereplők és a világ rajza sem passzolnak. 

Az előadás egyik legkiemelkedőbb pozitívuma Sganarelle, aki Urbán Tibor alakításában remekül képviseli a mű alapstílusát, és jól tükrözi a humor, a komikus jelleg és az erkölcsi mondanivaló, valamint a későbbi tragikus elemek keveredését. A hűséges szolgáló a mű során ellenkezik urával, de mégis társa a bajban. Talán ő az egyetlen figura, aki által létrejöhet a kapcsolat a néző és az események között. Sganarelle a társadalom szószólója, akinek hite és istentől való félelme teremti meg azt a konfliktust gazdája és saját maga között, melyre az egész színdarab cselekménye leginkább építkezik. 

Emellett a többi szereplő is az elvártnak megfelelően alakít. Kellőképpen szórakoztató volt például Götz Attila játéka, vagy Darabont Mikold Elvirájának komolysága és talpraesettsége, még akkor is, hogyha a mellékszereplőknek csupán egy célja volt igazán: hogy kiélezzék az abszurd jellemű Don Juan lelki világának megmutatását.

A kép forrása a Pécsi Nemzeti Színház honlapja (fotó: Körtvélyesi László)

A darab során a psziché ábrázolása sokszor egybeolvad a valóságban játszódó cselekménnyel, így a Don előző partnerei és a későbbiekben megismert szereplők, akik kísértetek formájában kísérik az ignoráns kéjvágyót, abszurd hatást kölcsönöznek a jeleneteknek. Ilyen az előadás egyik legjobban megkomponált része, ahol a hangsúlyosan szerepeltetett lidércek által remekül összemosódik a fantázia és a tényszerűség. Számomra ez volt a fénypont, ami, úgy gondolom, azt is tökéletesen megmutatta, milyen lehetett volna a többi jelenet is, ha a rendező kicsit részletesebben értelmezi a kiválasztott darabot és témát. A kísértetek és a koreográfiájuk az előadás többi pontján is szinte tökéletes (ezeken a helyeken a rendezés kiemelkedő), és a díszletek, valamint Fekete Katalin (jelmeztervező) munkái is sokat segítenek a nőcsábító bukásának hatásos ábrázolásában.

Az előadás a 2. felvonásra átvált a komikus ábrázolásból tragikusba, Don Juan ugyanis a játékidő végére éri el azt az állapotot, hogy (egy olyan monológban, melyet a megszokottnál sokkal választékosabban ad elő) egyszerre fogalmazza meg a darab képmutatásról szóló üzenetét és válik váratlanul társadalmi tükörré ellentmondva saját korábbi jellemének, a lázadó és magabiztos uraságnak.  „[F]eltépi a rideg társadalmi normákat és szembesíti a szereplőket saját gyarlóságaikkal” - olvashatjuk a Pécsi Nemzeti Színház oldalán. Ez a változás viszont legfeljebb nekünk, a nézőknek észrevehető, a darab világa nem reagál rá, amivel semmi probléma nem lenne, hogyha a vígjáték továbbra is megtartaná komikus jellegét. Ugyanígy a pálfordulással sem lenne semmi baj, ha még lenne egy kevés átmenet, vagy esetleg a megváltozott jellemű főszereplőt jobban össze tudták volna fűzni a régivel. Ezáltal a tragédia nagyobb teret nyerhetne, a megfogalmazott társadalomkritika elmélyülhetne, így viszont csak egy megtört ember szánalmas, ám hatásos cselekedeteit nézhetjük a megmaradt játékidőben, ami itt már víg szórakoztatásnak semmiképp sem nevezhető.

Összefoglalva a Don Juan egy remek színészi játékkal, modern díszletekkel és kreatív ötletekkel teletűzdelt feldolgozás, amelynek talán jót tett volna egy kicsivel több játékidő. Komikus jelenetei visszafogottabbak, a tragédia viszont mégsem tud teret nyerni ahhoz, hogy szimpatizáljunk Don Juannal vagy bármelyik másik szereplővel leszámítva a fent már említett Sganarelle-t. Az előadás viszont mégis megállja a helyét, eléri a célját, és elgondolkodhatunk a főszereplő lelki világának viszontagságairól, hitetlen, de önazonos hozzáállásáról. Másrészt remek példája egy olyan adaptációnak, amelyben sok az elvesztegetett potenciál, de mégis gondolatébresztő, és tartalmaz annyi komikus elemet, hogy jó szájízzel távozhat róla az is, aki főleg a vígjátékok kedvelője.

Gyuris Bende, 11.B